Városomnak szenteltem és írtam ezt a verset...

Ha egyszer az álmaidban hallani fogod
a saját lépéseidet,
tudnod kell, hogy eljött az idő,
és utolért téged is a múltad...

És amikor felébredsz,
nem fogod elhinni az igazságot...
azt gondolod:

Az egész csak egy álom volt,
egy szörnyű álom, és semmi más!

Tekintetem
boldogtalanul, fáradtan vándorol,
a városom valamikori ismert utcáin,
és kitartóan keresnek valamit,
valamit, ami ott volt, és nincs többé...

Minden, amit látok, most idegen...

Véleményem szerint
az idő lassan törli bennem az emlékeimet,
amik a múlt évek terheitől
a vállamat nyomva rajtam hagyják nyomaikat,
és ezt igazán nehéz eltűrni... nagyon nehéz.

És amikor a sötét éjszakákban
a világosságot nem láttam,
mintha azt éreztem volna,
hogy eljön
az a nap is, amikor búcsúzni kell...

Kellene,
de én nem szeretnék már sehová sem menni,
hanem mindörökre itt maradni...

Félhangosan kérdezem magamat...
ismerőseim is voltak itt,
itt voltak... de hol vannak most?

Hová és miért mentek el?

A kutyák sem ugatnak az utcában,
és a kántor sirató éneke is elhalt,
a szentgyörgyi temetőben halkan és szó nélkül...

El kell búcsúznunk a halottaktól,
mielőtt eltemetjük őket,
mert már elfelejtettük,
hogy egyszer ők is itt éltek velünk...

Szegény, éhes, mezítlábas voltam
gyermekkoromban...

Kőhíd a kis mlakai kanálison,
a poros Kvarner és Presern utca
nyári zápor után néha elárásztva...

És hol van mindez?

Őszintén bevallom:
én szerettem ezt a várost,
a népeit... én itt születtem
és ma miért kellene gyűlölnöm?

Amikor szomorú volt a szívem,
a városi temetőkben járkáltam
és a körösztökön a neveket olvastam...

Ismerősök, szomszédok voltak,
de idegenek is,
és mintha azokat is ismertem volna...

De most
alig találok ismerőst, szomszédot,
már csak idegen nevek vannak,
és ezek közé kell majd örök nyugovóra térnem?

Nehéz feltenni ezt a kérdést,
de meg nehezebb az őszinte felelet rá!

Korponai Ivan